2017. február 4., szombat

2. fejezet

Sziasztok! :) Sajnos megcsúsztam a rész felrakásával, és egy jó darabig nem is lesz új, amíg nem véglegesítem az egészet. Megismerhettétek a két főszereplőmet, az ő elszúrt életükről fog szólni ez a történet. Az előző fejezethez már megkaptam, hogy Bálint unszimpatikus, mert bunkó, iszik és cigizik :D Imádlak Lora :D <3 Sajnos ebben a tekintetben Bálint nem fog változni, de Adri se lesz különb, csak kevésbé káromkodik xD Most is megígérem nektek, hogy igyekszem minél hamarabb kész lenni a történettel, hogy már egy új kinézettel rendelkező blogban olvashassátok. Köszönöm a sok-sok megtekintést <3
Puszi: Anett :)

2.
Adri
„Nehogy azt hidd, hogy a nyolcadik napomon is itt fogok rohadni!”

Zihálva ültem fel az ágyban. A három számmal nagyobb pólóm a hátamra tapadt, a szívem majd kiugrott a helyéről. Egy újabb rémálom. Meg sem kellene lepődnöm ezen. Már évek óta minden kapcsolatot megszakítottam Dénessel, a kísértő emlékképek azonban még mindig nem hagytak békén.
Nem aludtam vissza. Kikeltem a takaró alól, és szőrös mamuszomban kicammogtam a szobából. Egyenesen a konyhába mentem. A novemberi nap első sugarai megvilágították a mosatlanok rendezetlen halmát, ami a mosogatóban gyűlt már napok óta. Egyszerűen nem volt energiám, se időm takarítani. Arrébb toltam egy bögrét, ami csúnya köralakú nyomot hagyott maga után az asztalon. Rálegyintettem. A mai nap csakis a pihenésé. Még ha ez az egyetlen szombatom, amit itthon töltök, akkor sem húzok gumikesztyűt, és játszok Hamupipőkét. Örültem, hogy hatnapi munka után végre szusszanhatok egyet. Töltöttem magamnak tejet, természetesen előtte ellenőriztem a lejáratot, és megállapítottam, hogy még jó. Ez is ritkaságszámba ment. Kentem magamnak egy vajas kenyeret, majd a bögrével a kezemben a nappaliba mentem. Épphogy leültem a számítógép elé, felcsendült Rihanna hangja a telefonomból. Ne! Csak ezt ne.
Visszaslattyogtam a hálószobába, nem siettem. Rápillantottam a mobil kijelzőjére. Lehunytam a szemem, elhúztam a számat, miközben fogadtam a hívást.
– Mondd, Zoli!
– Ne haragudj, Adrikám, amiért ilyen korán, szombaton zavarlak, de be kéne vállalni egy délutános műszakot, mert a Timi lebetegedett, és te vagy az egyetlen reményem.
– Ez lenne a hetedik napom zsinórban. – Szemrehányóan ejtettem ki a számon a szavakat.
– Megkapod a holnapot cserébe – alkudozott a főnök.
Sajnos semmi épkézláb kifogás nem jutott az eszembe, így hat óra tájban.
– Oké – egyeztem bele nem túl lelkesen. Nincs mese, ha a boss hív, menni kell. Fizetni kellett az albérletet, a számlákat, és nem árt, ha az ember lánya eszik is néha napján. – Fél kettőre ott leszek – búcsúztam, és bontottam a vonalat.
Sóvárogva pislogtam az ágy felé, amiből alig tíz perce keltem ki. Annyira csábított, húzott vissza, szinte hallottam, ahogyan hívogatott. Valóban aludnom kéne, nehogy este kidőljek a sorból. Nem hallgattam az eszemre, helyette a szekrényemhez léptem, és félig el is tűntem benne. Dobáltam félre a begyűrt ruhadarabokat, megfelelőt kerestem. Végül egy farmernál és egy vastag pulcsinál állapodtam meg. Miután felöltöztem, és az ujjaimmal kétszer végigszántottam a rövid, fekete hajamon, visszaültem a gép elé, hogy nyugodtan bekebelezhessem a reggelimet. Vásárolni is kéne, de kinek van arra ereje?
Ismét megtapasztalhattam, hogy a gép előtt csak úgy repül az idő. Mire észbe kaptam, tíz is elmúlt. Most már biztosan nem fekszem vissza. Újra kentem magamnak kenyeret – fő az egészséges, változatos táplálkozás –, és elindítottam a kedvenc játékomat. Előrelátóan beállítottam a telefonon az ébresztőt, hogy el ne késsek a munkából. Ez jó ötletnek bizonyult, mivel a legnagyobb izgalmak közepette jelzett, hogy már fél egy is elmúlt. Fájó szívvel hagytam magára a karakterem, és kapcsoltam ki a gépet. Jó alaposan körbetekertem a kötött sálat a nyakam körül, belebújtam a legvastagabb kabátomba, magamhoz vettem a táskámat, amiben két szendvics lapult, majd elindultam. Szerencsére a földszinten laktam, így megkíméltem magam a lépcsőzéstől.
Csepel minden napszakban zsúfoltnak tűnt. Ha nem az iskolából hazafelé tartó fiatalok torlaszolták el széltében a járdát, akkor a délutáni, egészségügyi sétájukat járó nyugdíjasok. Kényelmesen baktattam a hév felé, miközben elnyomtam egy ásítást. Negyed óra gyaloglás után megérkeztem a hévvégállomáshoz. Már bent várakozott a zöld szörny, ezért felszálltam, és elhelyezkedtem a puha ülésen, az egyik nagy ablak mellett. Bedugtam a fülembe a fülhallgatót, hátradőltem, és becsukott szemmel relaxáltam Avril Lavigne egyik lassú dalára. Néhány zeneszámmal később megmozdult alattam a hév, amire kinyitottam a szemem. A másik ülést egy anyuka foglalta el, próbálta féken tartani a rakoncátlan kisfiát. A gyerek mindenáron oda akart menni a bernáthegyihez, aki az ülések közötti szűk átjáróban lihegett. Az állat barátságosan nézte a kisfiút, én pedig legszívesebben megcsóváltam volna a fejem az anyuka hozzáállása miatt. Miért korlátozza azt a szegény kölyköt? Ha meg akarja simogatni a kutyát, miért ne tehetné?
Nem morfondírozhattam rajta sokáig, hiszen hamar elértünk a Rákóczi hídhoz. Felálltam, kioldalaztam a folyosóra, futólag megpaskoltam a bernáthegyi fejét, aki erre farokcsóválással reagált, majd elhagytam a járművet. Ez a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy megfeledkezzem a csípős időről, ám rögtön eszembe jutott, amikor megcsapta a hideg az arcomat. Fázósan összehúztam magam, úgy siettem az egyik mellékutca felé. Amikor a gyár elé értem, előhalásztam a táskám egyik külső zsebéből a belépőkártyámat, lehúztam az ajtó melletti kis panelen, amire az egy éles, sípoló hang kíséretében kinyílt. Mély sóhajjal löktem be magam után a börtönöm kapuját. Tegnap is itt voltam, tegnap előtt is, meg azelőtt. Mondanom se kell, nagyon belefáradtam a robotolásba. Lassan egy éve, hogy ennek a cégnek ajánlottam a szolgálataimat, rabigába hajtottam a fejemet.
– Hát te? – tárta szét a karját Móni, amikor meglátott.
– Úgy hiányoztatok. – Az öltözők felé vettem az irányt.
– Azt hittem, holnapig nem is hallok rólad – nézett rám a másik kolleganőm, Edit. Ő már a kék kezeslábasában parádézott, ami mindenkinek kötelező volt, nehogy megbüntessék a céget egy hirtelen ellenőrzés alkalmával. Amúgy teljesen feleslegesnek találtam a munkaruhát.
Kinyitottam a szekrényemet, és kicseréltem a tartalmát; a ruha helyett a táskára. Lehalkítottam a hangom, úgy válaszoltam:
– Gál behívott Timi helyett.
– Már megint sumákol? – Edit megcsóválta a fejét. – A múlt hónapban is eljátszotta legalább kétszer.
Megvontam a vállam. Igazából nem érdekelt, hogy ki miért hiányzott, a lényeg, hogy nem volt bent. Nem vájkáltam a másik dolgaiban.
Ahogy a gép előtt repült az idő, úgy a munkában, mintha megállt volna. Szinte percenként pillantottam a falra függesztett órára, úgy vártam a két óránkénti szüneteket, akár a messiást. Futkároztam a gépek között, azt sem tudtam hol áll a fejem. Öt órakor végre fellélegezhettem, megszólalt a kürt. Mindenki ott hagyott csapot-papot, szaladtunk a hátsó ajtóhoz. Elöl a dohányosok, akik már egy órája tűkön ültek, utánuk mi. Peti, a műszakvezetőnk kinyitotta az ajtót, hadd tóduljon ki rajta a siserehad. Messze a cigizőktől leültem egy kényelmetlen padra, hogy megehessem az egyik szendvicsemet. Nem sokáig tartott a magányom, Gál Zoli megtalált. Nem ült le mellém, mert azt rangon alulinak találta, helyette előttem állt meg, úgy nézett le rám.
– Adrikám! – Félve felemeltem a fejem. Sejtettem, hogy nem a fizetésemelésem miatt keresett meg. – Úgy néz ki, hogy a holnapi napot mégsem tudom neked megadni. – Összeszűkült a szemem. – Délelőttre kéne jönnöd, ahogy eredetileg is meg volt beszélve.
– Ugye ez nem komoly? – Vártam, hogy felnevessen, és április bolondját mondjon, így novemberben. Hiába vártam, a férfi kék szeme hidegen csillogott. Más esetben vonzónak is találnám, ha nem lenne a főnököm, és nem kínozna folyton.
– Teljes káosz van az irodában – kezdett magyarázkodásba. – Kevés az ember, nem tudtam máshogy megoldani. Nincs a helyedre senki.
– Tizenkettőbe kéne jönni? – Feleslegesen kérdeztem meg, tudtam a választ. Mi másban, ha nem tizenkettőben? Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés... Még mit nem! Zoli bólintott. – Mi lenne, ha nem jönnék?
– Muszáj, be vagy írva. – Ó, hogy már be is írt, mielőtt még megkérdezett volna? Éreztem, hogy a méregtől egyre vörösödik a fejem. Már az étvágyam is elment.
– Ledolgozom a mai napomat, amit merő szívjóságból vállaltam el, de holnap nem jövök. – Elhatároztam, hogy most nem engedek. Nem hagyom, hogy eltiporjon egy olyan alak, aki csupán néhány évvel idősebb nálam.
– Ez nem így működik.
– Tudod, mi nem úgy működik? – Felálltam a padról, de a kellő hatást nem értem el vele. Még mindig jóval kisebb voltam nála. – Az, hogy a szabadnapomon is behívsz. A lakásom romokban, ahogy az idegrendszerem is. Jobb lenne, ha hoznék hálózsákot, és beköltöznék az egyik gép mellé? Jobban menne a gyártósor?
Zoli csak pislogott, szóhoz sem tudott jutni.
– Nehogy azt hidd, hogy a nyolcadik napomon is itt fogok rohadni! – Ekkor már mindenki minket nézett. A cigizónában elhalt a beszélgetés, ez sokkal jobb műsornak ígérkezett. Végre valaki megmondja a véleményét. Nem mindennapi pillanat ez, kérem szépen.
– Tudod mit, felmondok! Kevés az ember, azt mondod? És szerinted mégis miért kevés? Mert senki nem akar itt maradni egy hónapnál tovább! A folyamatos tizenkét órázás nem állapot. Senki nem meri megmondani a véleményét, én megmondom, mert már elegem van! A szerencsétlen dolgozó örüljön, ha kap egy napot, amikor végre pihenhet, de a kettő az már necces. Ez már mindennek a teteje! Egy hete húzom az igát zsinórban, szaros százhúsz ezer forintért. Jó, ha kajára marad. – Ordítottam. Nem bírtam tovább, gondolkozás nélkül ömlött belőlem a szó, miközben a könny csípte a szemem.
Hirtelen felindulásból kibújtam a koszos, kék kezeslábasomból. Ebben az állapotban nagyon nem érdekelt, hogy alatta csak fehérneműben voltam, és a hőmérő higanyszála inkább húzott a nulla, mint az egy fok felé. Mindenki döbbenten bámult, leesett az álluk, amikor a főnökhöz vágtam a munkaruhámat. Viharosabb kilépőt, ha akartam se tudtam volna eltervezni. Hátat fordítottam nekik, és visszacaplattam a gyárba, onnan pedig az öltözőbe. Remegő kézzel húztam fel a farmeromat, émelygő gyomorral csaptam be a szekrényajtót. Ne bőgj! Csak most ne bőgj! Úgy ismételgettem, akár egy mantrát. Nem akartam szégyenszemre mindenki előtt zokogni, miközben a mellkasomat a pánik feszítette.
Úgy iszkoltam ki az épületből, mintha üldöznének. Sebtében lehúztam a kártyámat az elektromos kapunál, majd akkora elánnal téptem fel, hogy az egész kerítés beleremegett. Minél messzebb akartam kerülni ettől a helytől. Kétutcányira volt elegendő a lendületem. Ott lekuporodtam egy kapualjba, és a tenyerembe temettem az arcom. Felordítottam, zokogtam. Elemi erővel tört ki belőlem és eszem ágában sem volt megállítani. Rám szakadt minden, amit eddig elnyomtam magamban. A magány, a kétségbeesés, a kialvatlanság, a folytonos stressz, és a szeretethiány. Nem akartam megmozdulni, holott tudtam, hogy haza kell mennem. Fájt a fejem, szédültem is. Időhúzásképpen előszedtem a táskámból a megmaradt fél szendvicsemet, azt kezdtem el majszolni. Ízetlen volt, de legalább volt.
Fogalmam sincs mikor keltem fel a kapualjból, és indultam meg égő szemmel a hévmegálló felé. Mintha az agyam, pusztán önvédelemből kikapcsolt volna. Nem értek el hozzám a zajok, az emberek beszélgetései, az utcai lámpák fénye; a lábam vitt előre. Zombi módjára beálltam a tömegbe, velük együtt vártam a hévet. Amikor az emberek megmozdultak körülöttem, én is megmozdultam, amikor leültek, én is leültem. Földönkívülinek éreztem magam, aki csupán az emberek olcsó utánzata. Nem tartoztam közéjük, és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy az én bajom senkijéhez sem fogható. Hogy ami velem történik, az csakis velem történhet meg, a fájdalmamat senki nem értheti, érezheti át.
Lassan felemeltem a fejem, amikor valami meleg és nedves dolog a kézfejemhez ért. A néhány órája látott bernáthegyi állt előttem, barna szemével engem fürkészett, miközben az orrával bökdösött. Automatikusan felemeltem a kezem, megsimogattam a feje búbját. Ismét szúrni kezdett a szemem, sűrűn pislogtam.
– Látom, hogy összebarátkoztatok. – Egy lány bukkant fel az állat mögött. Hátravetette a hosszú, rasztahaját, és bűbájosan mosolygott. A helyzet ellenére visszamosolyogtam rá. Nem kényszeredetten, hanem szívből.
– Mi a neve? – Egy pillanatra megijedtem attól a rekedt hangtól, ami elhagyta a számat. Megköszörültem a torkomat, és megismételtem a kérdést.
– Ráró. – Elcsodálkoztam.
– Az nem lónév?
– Kőbe van vésve? – mosolygott tovább az idegen. Furcsa volt. Ő is, meg a kutyája is.
– Hol szálltok le?
– A végállomáson, vagyis most – mutatott ki az ablakon. Valóban, már meg is érkeztünk.
Mi hagytuk el utoljára a járművet. Miután a kijáratnál elköszöntünk egymástól, hosszan néztem utánuk. Már nem láttam olyan sötéten a világot, a helyzetemet, ugyanis az a rengeteg pozitívum, ami az ismeretlen lányból áradt, rám is átragadt. Félig-meddig derűs hangulatban léptem be a háztömbömbe, onnan pedig a lakásba.
Nagyot sóhajtottam, majd vetkőzni kezdtem, miután megnyitottam a kád csapjait, és feltekertem a fűtést. Néhány perc alatt félig megtelt a kád, én pedig megkönnyebbülten nyúltam el benne. Hatalmas volt a gőz a fürdőszobában, de nem zavart. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam kiüríteni az agyamat, semmire nem akartam gondolni. Olyannyira sikerült ellazulnom, hogy el is aludtam. Arra riadtam fel, hogy a fejem a hideg víz alá bukott. Dideregve kikászálódtam, magam köré tekertem egy törölközőt, úgy slattyogtam ki a nappaliba. Már éppen beültem volna a számítógép elé, hogy végleg eltereljem a figyelmemet, amikor megszólalt Rihanna. Fájdalmasan görcsbe rándult a gyomrom. Volt egy olyan balsejtelmem, hogy a főnök keres. Kéne neki a munkaerő.
A levetett farmeromból előhalásztam a mobilt, de amikor ránéztem a kijelzőre, felvontam a szemöldököm. Tévedtem, nem Gál hívott, hanem a főbérlőm.
– Mondja, Takács úr!
– Jó estét, Adrienn! Otthon van éppen?
– Igen – bólintottam, habár tudtam, hogy nem látja.
– Beszélnünk kell! Egy fél óra múlva ott vagyok.
Beszélnünk? Mégis miről? Nincsen elmaradásom, mindig mindent időben fizettem. Amint elköszöntünk egymástól, belém hasított a felismerés: micsoda kupi van! Gyorsan magamra húztam egy lenge pólót, és szabadidőnadrágot, majd eszeveszett iramban álltam neki a takarításnak. Természetesen még a negyedével sem végeztem, amikor felberregett a csengő. Bedobtam két műanyagflakont a kukába, azt a mosogató alá zártam, és szaladtam ajtót nyitni. Amint megpillantottam Takács úr sajnálkozó arcát, megállapítottam, hogy ez nem az én napom.
A pöttöm nyugdíjas férfi invitálás nélkül belépett a lakásba. Szokásához híven körbenézett, hogy felmérje az állapotot, csak azután fordult felém. Nagy busetthund szemmel pislogott rám, májfoltos kezével a nadrágzsebében matatott.
– Jöjjön, üljünk le – mutattam a nappali felé. – Kér inni esetleg valamit?
– Nem, köszönöm. – Halkan felsóhajtottam, ugyanis tejen és vízen kívül semmi sem volt a hűtőmben. Helyet foglaltam vele szemben a kanapén. – Egyből a tárgyra térek. Tudja, ez az ötvenezer, amit fizet, nagyon baráti. Sajnálom, hogy ilyet kell mondanom, de kénytelen vagyok megemelni az árat.
Egy fél másodperc alatt szorult össze a mellkasom, és fájdult meg a fejem.
– Mennyire? – csupán ennyit tudtam kinyögni.
– Nyolcvanra. Plusz rezsi. – Kikerekedett a szemem.
– Az mindennel együtt százat jelentene – állapítottam meg színtelen hangon.
– Az egyik ismerősöm kivenné annyiért – hadarta Takács úr, mintegy magyarázkodásképp. – Értsen meg, nekem se könnyű. Vagy maga is kifizeti ezt az összeget, vagy új albérlet után néz.
– A második lehetőséget választanám. Nekem ez rengeteg, nem tudok ennyit adni.
– Szörnyen sajnálom – ismételte újra az idős férfi. Meghiszem azt... – Egy hetet kap.
– Oké.
Takács úr komótosan felegyenesedett, az arca egy percre grimaszba torzult. Ebben a pillanatban nem tudtam sajnálni a fájós háta miatt. Amint becsuktam utána a bejárati ajtót, levetettem magam a gép elé, és az eltervezett játék helyett, inkább megnyitottam a Firefox böngészőjét. Nincs munkám, és lassan lakásom sincs. Ha kell, egész éjszaka albérletek után fogok kutatni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése