2015. november 17., kedd

Utószó

Május derekán a sötétség feloszlott, a nap aranysugarai szétkergették, a mérgező felhőként mindent beborító homályt. A hónap végén éledezni kezdtek az emberek. A földrengések egy csapásra abbamaradtak, az óceán visszahúzódott, a vulkánok ismét elszunnyadtak. Az országok egymást segítve láttak neki a munkához, menekültszállók nyíltak, épen maradt gyermekotthonok fogadták be a rászorulókat. A lakosság, soha nem látott összefogást tanúsított. Ferenc pápa ételt osztogatott, járta az országokat, erőt lehelt az elveszettekbe. Egy kis időre eltörölték az országhatárokat, az emberek szabadon közlekedhettek.
Nyár közepére rendbe hozták a tornyokat, az atomerőműveket, volt áram, tévé, rádió, még internet is. Nagy erőkkel dolgoztak a vizek tisztításán, a járványok megfékezése érdekében előírták a védőruhát, a légszűrő maszkot, persze csakis átmenetileg. Politikai ellenlábasok békültek ki – valószínűleg az is átmeneti –, vállt vállnak vetve küzdöttek a fennmaradásért. Eltakarították az épületek romjait, elhordták a hamut, biztatták az embereket.
Mintha az időjárás is nekik kedvezett volna, az éjszakák is melegek voltak, így senkit nem fenyegetett a kihűlés veszélye.
A szeptember, sőt, még az október is barátságos időt ígért; nem köszöntött be a hűvös ősz. A tél is elmaradt, a szentestét senki nem otthon töltötte. A főterekre megannyi karácsonyfát állítottak, névtelen ajándékokat nyújtottak át egymásnak az égők ragyogó fényében. Idegenek borultak a másik nyakába, és megtanulták, hogy a karácsony, nem csupán az ismerőseink, és rokonaink körében lehet meghitt.
A szilvesztert, boldog mosollyal az arcukon ünnepelték, imát mormogtak halott szeretteikért. Pár órára megszűnt a hierarchia, mindenki egyenlőnek számított a tömegben. Hírességek, és közemberek szürcsölték, a nagy kondérokban gőzölgő ragut, nevettek, viccelődtek. Teljes volt a béke, a harmónia. A közös gyász, az együtt megélt veszteség összekovácsolta őket. Már nem számított, hogy az illető kínai-e, vagy akár zsidó, barna bőrű, kövér; egyek voltak, és csakis ez számított igazán.
A következő év, a talpra állás éve volt. A semmiből építették újjá a világot.

Ben éppen temetésre készült. Több barátot is elvesztettek a múlt évben, köztük Tesst, Robot, Christ és Greget. Egybe tartották a ceremóniát, majd az utána következő megemlékezést is.
Claire temetése egy hónappal azelőtt történt, áprilisban. Irdatlanul sokan gyűltek össze, hogy leróják tiszteletüket. Claire tanárai, iskolatársai, a hajtók, sőt, még Abby Jones is megjelent a szertartáson, ami Bent őszintén meghatotta. Mary tartotta a gyászbeszédet, ám az nem sikerült hosszúra, mivel az asszony két mondat után csillapíthatatlan zokogásban tört ki, ezért képtelen volt folytatni. Férje nem vette át a helyét, hasonló okok miatt. A sírra annyi virág, és koszorú került, hogy maga a márvány sírkő alig látszott ki alóla.
A négy hajtót ugyanabba a temetőbe helyezték, így a nagy ceremónia után – ahol annyian voltak, hogy be sem fértek, az amúgy hatalmas temetőbe –, Ben megállt lánya sírhelye előtt. Könnytől fátyolos szemmel pillantott le a kőre, melybe a következő szöveg volt gravírozva:

Claire Jane Davis
1993-2013
„A halál az a pont, ahol véget ér a fájdalom,
és megszületnek a szép emlékek.
Nem az életnek szakad vége,
csak a fájdalomnak.”

Soha nem feledünk!
Anyu és Apu

Úgy érezték, egy Stephen King-idézet tökéletes választás, hiszen Claire imádta a könyveit, szinte bálványozta az írót.
Ben bal fülét – a jobbal még mindig tompán hallott, ami, úgy gondolta, már soha nem lesz a régi – elfojtott zokogás ütötte meg. A hang irányába fordította a fejét. Halkan odalépett az asszonyhoz, aki egy öles fa tövében elhelyezett, kipárnázott padon kuporgott, majd leült mellé. A nő felnézett rá, kifújta az orrát, aztán így szólt:
– Ön is Greg barátja volt? Láttam a temetésen.
– Igen – bólintott szomorúan Ben. – Őszinte részvétem! Nekünk is nagyon hiányzik!
– Mondtam neki – szipogta Jenna. – Mondtam neki, hogy ne csinálja. Könyörögtem, hogy maradjon velem. Tudja, nem is tudtam rendesen elbúcsúzni tőle. Legutóbb, mikor találkoztunk, kiabáltam és csúnya dolgokat vágtam a fejéhez. – Jenna mély levegőt vett, az ég felé emelte a szemét. – Meg sem ismerhette a fiát… – A válla rázkódott, összeszorított szája remegett.
– Az apja nevét kapta? – A nő bólintott, miközben folyamatosan tördelte ölében nyugvó kezét.
– Rettentően sajnálom, hölgyem! – Ben finoman megérintette Jenna vállát. – Én a lányomat vesztettem el.
– Én is sajnálom – mondta hüppögve az asszony, aztán a férfi nyakába borult, és együtt hullajtották a könnyeket.

Jack szüleinek a búcsúztatása, Davenportban történt. Ők a Sadie-tornádó áldozatai közé tartoztak. Jack, őszintén csupán az édesanyját gyászolta, apjának még annak halála után sem tudott megbocsájtani, korábbi viselkedéséért. Lexi és Amanda mellette volt, erőt adtak neki.
Öt-hat év múlva végre beköltözhettek, a kínkeservesen felépített házukba, majd hivatalosan is egy család lettek. Jack, nem váltotta be, Bennek tett ígéretét; rendszeresen látogatta, és támogatta barátját. Kapcsolatuk ott folytatódott, ahol évekkel ezelőtt megszakadt. Bár Ben ezek után végleg visszalépett, ezt most Jack el tudta fogadni.

A kis Claire vidáman integetett a kamerának, miközben felhőtlenül nevetett.
– Hadd halljam – mondta Ben –, kit szeret apu a világon a legjobban?
– Engem – vágta rá magabiztosan a kislány, a férfi pedig felkacagott.
– Így van! Ez soha, de soha nem fog változni! Megígérem! – Ben letette a kamerát a fűbe, odaballagott lányához, majd jó erősen megölelte. Mélyen beszívta Claire édes illatát, a szíve megtelt szeretettel.
– Akkor sem, ha csúnya, és öreg leszek? – nézett rá a lány, nagy tengerkék szemével. Ben jóságosan elmosolyodott.
– Akkor imádlak majd a legjobban! – jelentette ki, mire Claire láthatóan megkönnyebbült.
– Ott jön anya! – sikította izgatottan. A férfi újból felvette a kamerát, majd a közeledő Maryre irányította, aki három, tölcséres fagyit egyensúlyozott a kezében.
– Tessék, kincsem, itt a vaníliás, a kedvenced. Szerelmemnek pedig a csokis.
– Imádlak – csókolta meg Ben, mikor elvette tőle a tölcsért. Mary pironkodva látott saját epres fagyijának majszolásához.
Ben, több tíz év távlatából nézte az egykor életvidám arcokat, a gondtalan családot. Szinte rájuk sem ismert. Egy kósza könnycsepp legördült az arcán, hogy aztán megállapodjon az állán. Megvakarta jobb fülét – ami még hetvennégy éves korára sem jött rendbe – végigsimított tejfehér szakállán, aztán nyögve felegyenesedett a fotelből. Végigcsoszogott az üres házon, benyitott minden helyiségbe, ám rég elveszett boldogságát nem találta. Felesége, három éve szívrohamban hunyt el. Teljesen egyedül maradt. Charlie jóval előbb hagyta magára, ahogy Jack és Lexi is. Amanda néha ránézett, azonban nem volt túl sok ideje, ő is családot alapított, hajtónak állt.
Ben leült a konyhaasztalhoz, elővette kedvenc írója, Ming Zhen könyvét, ami a Beforratlan sebek címet viselte, orrára biggyesztette olvasószemüvegét, miközben elmosolyodott. Tökéletes címválasztás, gondolta.

Sziasztok! Most úgy gondoltam, hogy a rész végére írok, mert így biztosan elolvassátok :D Nos, ennyi volt a történet, nagyon remélem, hogy tetszett nektek :3 Sokat dolgoztam vele, tény, hogy nem lett a legjobb, de legalább tartalmas. Szomorúan tapasztaltam, hogy az oldalsávba kitett kérdésnél még csak egy szavazat érkezett, de bizakodok benne, hogy ez megváltozik. Rettentően kíváncsi lennék a véleményetekre, akármilyenre! Jól esne a visszajelzés, mint mindenkinek :) Nem tudom, hogy van-e értelme kérdéseket írnom, de párat feltennék azért:

1. Mit gondolsz a végéről? Erre számítottál?
2. Melyik volt a kedvenc jeleneted?
3. Mit gondolsz magáról a történetről?

Hálás lennék, ha megtisztelnétek néhány válasszal :3 Köszönöm, hogy olvastatok <3 

4 megjegyzés:

  1. Halikaa!
    Így a végére rábukkantam a történetedre xD Gondoltam hagyok magam után nyomot így válaszolnék a kérdésekre... ha szabad.
    1. Nem tudom megmondani h most tetszett a vége vagy nem.... nem tudom mire számítottam milyen lesz... hogy lehetne egyáltalán jobban befejezni, hogy lehetne ezt jól lezárni... halvány lila gőzöm sincs de az biztos h szeretem azt ahogy írsz és az nem is kérdés h amit írsz az is fantasztikus.
    2. A kedvenc jelenetem talán Claire halála. Engem annyira meghatott és egyszerűen elragadott magával a történet. Nagyon tetszett ahogy leírtad és ami a legpozitívabb az hogy nem élte túl. Féltem kicsit, hogy túléli mivel szerintem az elrontotta volna de nem történt meg szóval hatalmas taps :*
    3. A történet hihetetlen kreatív és egyedülálló. Sosem olvastam még ilyet szóval köszönöm az új élményt ^.^
    No ennyi lenne a 'nyomom' fantasztikus vagy és remélem nem tűnsz el és örvendeztetsz még a fantasztikus történeteiddel :*
    Sok-sok szeretettel: Andi <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaa :3
      Jaj, nagyon köszönöm, hogy írtál, rettentően sokat jelent ez számomra *.* Meglepett, hogy Claire halála tetszett a legjobban, de örülök, hogy sikerült átadnom, amit szerettem volna :) Úgy gondoltam, hogy annyi traumát élt át, ezért nem is élhette túl, vagy nem tudom :D Mindenképpen ki akartam nyírni, mert már elegem van azokból a sztorikból ahol csak a mellőzhető szereplők halnak meg :) Semmiképpen nem tűnök el, és rettentően hálás vagyok, amiért írtál <3 Nem tudom eléggé hangsúlyozni :) Köszönöm, hogy elolvastad :3
      Puszi <3

      Törlés
  2. Szia hol marad a happy end nagyon izgalams voltak a részek a végét nem igy kébzeltem el zavaros volt vagy csak nekem. Lényegébe vartam azt az átörést hogy ne csak rossz dolgok történ jennek hanem jók kedvenc rész amikor a macit odadta a lanyanak ben de lenyegeben tetszet nem lehetet unatkozni a részeken
    UI: jo író lesz belöled

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :) Nem szeretem a happy endet :D Sajnálom, ha zavaros volt, remélem azért valamit értettél belőle :) Köszi, hogy elolvastad és írtál is! :) Puszi!

      Törlés