2017. szeptember 16., szombat

8. fejezet

Sziasztok! :) Egy igen izgalmas és egy igen rövid fejezetet hoztam most, de kárpótlásul a következő hosszabb lesz :) Remélem, hogy tetszeni fog. Jó olvasást! :) Kommentelni meg ér :D

8.
Adri
„Ne pattogjál, anyukám!”

Még percekig álltam Bálint ajtaja előtt. Nem akartam elhinni, ami történt. Próbáltam a lelkére beszélni, de akármit mondtam, süket fülekre talált. Erőtlenül megmarkoltam a bőröndjeim fülét, és leküzdöttem őket a lépcsőn. Az sem érdekelt, hogy nekiütődtek a lábamnak, hogy felborultak, én csak ráncigáltam lefelé. A kapun kilépve elindultam valamelyik irányba. Tök mindegy volt, merre; ameddig mozogtam, legalább az illúziója megvolt, hogy tartok valahova. Idő közben még a hó is esni kezdett; nagy pelyhekben ült meg a hajamon. Küldtem még egy utolsó sms-t Bálintnak. Tudtam, hogy nem kapok majd rá választ, de úgy éreztem, hogy muszáj. Le is szívta az összes pénzemet, ráadásul még az aksi is bemondta az unalmast.
Belemerültem a gondolataimba; visszapörgettem az időt, és újrajátszottam az eseményeket, csak hogy kínozhassam magam. Csupán erre volt jó, másra nem. Kíméletlenül marcangolt a bűntudat, úgy éreztem, Bálint jogosan küldött el a fenébe. Akármit megadtam volna, hogy végighallgasson, megmagyarázhassam neki az én álláspontomat. Gyónni akartam, mindennél jobban, de sejtettem, hogy erre már nem lesz lehetőségem. Feszített belülről, amíg el nem múlt, és a helyén csak a kétségbeesés és reményvesztettség maradt. Emesére gondoltam, aki azt sem tudja, hogy hol vagyok, a kapcsolatot nem tudtam vele felvenni, visszazarándokolni meg nem akartam. Az egyetlen vágyam, hogy leüljek és átgondoljam a dolgokat. Talán majd holnap...
Felemeltem a fejemet, amikor a buszpályaudvarra értem. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy felülök egy találomra kiválasztott távolsági járatra, és csak megyek, amíg tudok. Ehelyett alámerültem; mintha csak egy óceán mélyére úsztam volna le, olyan nagy nyomással nehezedett rám a föld a huzatos aluljáróban. Behúzódtam egy viszonylag szélvédett sarokba, onnan pislogtam a körülöttem lévőkre. A többi hajléktalan jól megbámult, mint egy új diákot a társai. Remegtem, és nem csak a hidegtől. Lehajtottam a fejemet és próbáltam mélyeket lélegezni, megnyugodni. Tiszta fejjel kellett gondolkodnom, ha túl akartam élni a rám váró napokat, akár heteket. Semmi nem jutott az eszembe; az agyamra mázsás súlyként telepedett a fekete köd. Úgy éreztem magam, mintha nyolc dementor lakmározna belőlem egyszerre, én pedig nem tudok ellene semmit tenni; nincs varázspálcám, mint Harrynek, hogy elkergessem őket. Tűrtem, elhagytam magam. Úgy gubbasztottam az egyik bőröndöm, mint egy rakás szerencsétlenség. Kimerültem, nem maradt erőm harcolni. Összetoltam a csomagjaimat, és rájuk feküdtem. Abban reménykedtem, hogy ha alszok, akkor talán elfelejtem, hol is vagyok tulajdonképpen.
Nem sikerült. Tíz percenként felébredtem a zajokra; cipők sietős kopogására, beszélgetésekre, kiabálásra. Ha nem ezek zavartak meg, akkor a rémálmaim. Semmi értelmük nem volt, elmosódva láttam mindent, de volt bennük egy közös pont: folyamatosan futottam. Bálint után kiáltottam, aki ott állt tőlem karnyújtásnyira, de ő csak a fejét ingatta. Mindig ugyanakkora távolságra volt tőlem, akármennyire is igyekeztem eljutni hozzá. Az egész éjszakám így telt. Egyik rémálomból a másikba csöppentem, ha ébren voltam, ha nem. A lábam egyre hidegebbé vált, gyakran vettem le a cipőmet, és masszíroztam meg az elgémberedett ujjaimat. Nem használt semmit. Néhány perc múlva, ugyanúgy kihűltek. Lassan, alattomosan a karom is beállt a sorba. Amikor felkelt a nap, nagy erőfeszítésembe került, hogy felüljek, és megpróbáljak járni azokon a jégcsapokon, amivé a lábam vált. Botladoztam, óvatosan rakosgattam egymás elé őket, akár az egyéves gyermek.
Rettenetesen éhes voltam; azt sem tudtam, mikor jutottam utoljára táplálékhoz. Miután átmozgattam magamat, fogtam a bőröndöket, és odacsoszogtam a metróval szemben lévő pékséghez. Szédültem, fájt a fejem és alig láttam el az orromig. Szánalmas látványt nyújthattam. A lány, aki kiszolgált, lesajnálóan, és kissé távolságtartóan fordult felém.
– Mit adhatok?
Barátságtalanul csengett a hangja. A mellettem álló nő rám nézett a szeme sarkából, aztán arrébb araszolt. Nyeltem egy nagyot, koszos kézfejemmel megtöröltem a szemem, és a péksütik felé hajoltam.
– Mindegyikből kérek egyet – adtam le a rendelésemet halkan, majd előbányásztam az egyik zsebemből egy kétezrest. Az eladólány csodálkozva pakolta be a zacskóba az ételt; talán nem gondolta, hogy van nálam ennyi pénz. A két ujja közé csippentette a bankót, és úgy dobta be a kasszába, mintha fertőző lenne. Ennél megalázóbb helyzetbe még nem kerültem. Szégyenkezve, vörös fejjel hagytam el a pékséget.
Visszatértem a sarokba, és nekiláttam az evésnek. Jelen állapotomban az sem érdekelt, hogy kicsit száraz volt; én mégis úgy éreztem, hogy ennél finomabbat még soha sem kóstoltam. Mindent megettem, még a morzsákat is a számba szórtam. Tele hassal sokkal derűsebb hangulatban tervezgettem az Emesével való találkozásomat. Biztos voltam benne, hogy néhány óra múlva tovább állok.
– Csókolom!
Felnéztem az előttem álló kisfiúra. Barna szeme ugyanolyan szomorúan csillogott, mint a többieké az aluljáróban.
– Szia!
– Ne haragudjon, hogy csak így idegyüttem, de nem tunna megszánni egy kis apróval? Az apukám nagyon beteg, gyógyszerre köllene nekije. – Jobbra mutatott; követtem a tekintetét. Az egyik zöld kuka mellett, egy látszólag félájult férfi ült a fagyos kövön. Gyakran köhögött, olyan csúnyán, hogy az már az én mellkasomnak fájt. A koszos arcú kisfiú felé fordultam.
– Mennyi kéne?
– Néhány ezer. Gyógyszerekre.
Abban a tudatban adtam oda a pénzt, hogy nekik nagyobb szükségük van rá, én viszont úgysem maradok itt. A fiú megköszönte, a következő pillanatban pedig már ott sem volt.
Alig hogy elraktam a tárcámat, megjelent egy másik fiú. Elmondása szerint már napok óta nem evett, csak egy kevéske kéne neki. Neki is adtam, hiszen reggel tapasztaltam meg igazán milyen a valódi éhség. Ezek után egy kisebb csoport gyűlt körém, és tornyosultak fölém a hajléktalanok. Áporodott testszag lengett körül; mindenki pénzt akart.
– Sajnálom, de nincs több. – Felegyenesedtem az egyik bőröndről, mire majdnem összecsuklott a lábam.
– Mijaz, hogy nincs több? – szólalt meg felháborodottan egy nagydarab roma asszony. Nem válaszoltam, végigfuttattam a tekintetemet a fekete, dühös arcokon. Abban a pillanatban tudatosult bennem: hibáztam. Nem kellett volna ilyen könnyelműen adományoznom, mutogatnom a pénztárcámat.
Át akartam törni a tömegen, de az asszonyság megragadta a felkaromat, és visszarántott.
– Kell lóvé! – ordított az arcomba. – Nálad van! Ha nem adod ide, elvágom a torkod, és a segglyukadon húzom ki a beledet! – A jobb kezében egy pillangókést szorongatott.
– Oké, oké – mondtam megadóan. – Csak engedjen el. Adok.
A nőnek gyanakodva összeszűkült a szeme, de mégis elengedett. Ahogy kiszabadultam a húsos ujjai közül, futásnak eredtem. Vagyis eredtem volna, de a többiek résen voltak. Fél másodperc alatt a földre küldtek. A késes nő felhasította az egyik bőröndömet, és kidobált belőle mindent. Kapálóztam, kiabáltam, amíg nem kaptam néhány rúgást az egyik férfitől, aki lefogott. Összegömbölyödtem, védtem a fejemet az ütésektől, amiket a másik oldalról kellett elszenvednem. Az agresszív nő közben szétosztogatta az értékeimet, laptopot, az összes megtakarított pénzemet, a lemerült mobilomat, mindent; néhány ruhát. Senki nem segített. Ott mentek el mellettünk az emberek, és ahelyett, hogy közbeavatkoztak volna, inkább eltávolodtak tőlünk.
– Most fuss el, ha tudsz!
– Most már nem akkora a pofád, ugye?
– Rohadt kis kurva!
Csak úgy záporoztak rám a sértések, én pedig csak a fejemet védtem. Semmit nem tudtam tenni. Amikor már azt hittem, hogy több bántás nem érhet, tapogatózó kezeket éreztem a csípőmnél, és a lábam között. Az agyamra vörös köd telepedett, és azonnal rúgtam, ütöttem. Még azt sem éreztem, hogy mennyire sajog mindenem, felpattantam a földről. A nagydarab asszonyság azonnal előttem termett, és a falhoz nyomott. A torkomhoz szorította a kését, amelynek a pengéje belevágott a bőrömbe. Éreztem, hogy vékony patakban eleredt a vérem.
– Ne pattogjál, anyukám! – sziszegte az arcomba, kivillantva hiányos fogsorát. – Csak tegnap érkezté’, de mi mán itt rohadunk szaros két éve! Fogd vissza magad, vagy nagyon csúnya vége lesz!
Nem hallgattam rá. Felpofoztam, mire megtántorodott. Kivertem a kezéből a kést, ami hangosan koppant a kövön. Gondolkodás nélkül ugrottam érte, és felegyenesedve a nőre szegeztem. Az feltartotta a kezét, mintha egy pisztolyt fognék rá. Mindenki hátrált körülöttem egy lépést. Nem is ismertem magamra; kívülről szemléltem a szituációt, és hallgattam a hangomat.
– Adjátok vissza a cuccaimat, ti mocskos szemétládák! – Kész voltam arra, hogy egytől-egyig felkoncoljam mindegyiket.
– Mán nincsenek meg – tárta szét a kezét az a férfi, aki többször is az oldalamba rúgott.
– Mi az, hogy nincsenek meg?!
– Továbbadtam üket – mondta a bicskájátvesztett nő.
– Kinek?! – Megindultam, még mindig magam előtt tartva a kést. Nem érdekelt, hogy ott hagyom a csomagjaimat, vissza akartam szerezni a cuccaimat. Az emberek riadtan szaladtak előlem, de én csak a hajléktalanokra koncentráltam. Közöttük kerestem a bűnöst. Egyenként mindenkihez odamentem, folyton azt kérdezgettem: „Nálad van?! Te loptad el?” Senki nem vállalta fel, csak a fejüket ingatták olyan ártatlan képpel, mintha most hallanák először a lopás szót.
Dolgom végezetlenül kullogtam vissza a sarokba. Még mindig ott álltak a többiek, nem széledtek szét. Egy nő éppen az egyik pólómat próbálgatta.
– Tedd azt le! – Amikor meglátta ádáz tekintetemet, rögtön eldobta, és futásnak eredt. – Takarodjatok innen, férgek! – fordultam a csoportosuláshoz, akik keselyűk módjára vetették rám magukat. – Na, mi van már?! – Dobbantottam a lábammal, mire az összes elkotródott. Egyedül maradtam.
Összecsuktam a pillangókést, és a zsebembe süllyesztettem. Összeszedtem a maradék ruhámat, majd rájuk ültem. Úgy voltam vele, hogy már mindegy. Hivatalosan is nincsetelenné váltam. Csak akkor gondolkoztam el a korábbi viselkedésemen. Rátámadtam az emberekre. Őrült módjára jártam az aluljárót, hogy visszaszerezzem az értéktárgyaimat. Meglepően aprólékos gonddal rendezgettem magam alatt a pólókat és nadrágokat. Lassan a fájdalom is visszatért minden porcikámba, ahogy az adrenalin elpárolgott. Lefeküdtem, szaggatottan lélegeztem, miközben az oldalam szörnyen fájt. Visszasüppedtem a letargiába; kezdtem véglegesen feladni. Tehettem volna még egy próbát, hogy elérjem Emesét, de semmi erőm nem maradt már. Képtelen voltam megmozdulni, akár felülni, akár csak a lábamat arrébb tenni.
Az elmúlt napokban annyit sírtam, hogy mostanra már teljesen kiszáradt a könnycsatornám. Amúgy is ráfagyott volna az arcomra, még rosszabb. Délután hatalmas tömeg vett körbe. Cipők koppantak mellettem a kövön, elsuttogott megjegyzések hatoltak a fülembe, de nem moccantam. Kiürültem, mint egy kuka, semmit nem éreztem. Az időérzékemet, a méltóságommal együtt elvesztettem, amikor lejöttem az aluljáróba. Akár órákig is fekhettem egyhelyben, fogalmam sem volt róla. Az álom és az ébrenlét határán lebegtem. Néha éreztem, hogy megmozdul alattam egy-egy ruhadarab, de rá sem hederítettem; még azt a keveset is elvették, amim maradt. Nem tudtam, hogy alszok-e, vagy csak simán elájultam néha. Rosszul voltam, fájt a mellkasom, a végtagjaim megbénultak, egy idő után már meg sem tudtam őket mozdítani, mintha odafagytak volna a földhöz. Biztos voltam benne, hogy meghalok.
Lassan eltompultak körülöttem a zajok, elcsendesedett minden. A fullasztó némaság burkán keresztül egy hang ért el hozzám halkan, elfúlóan:
– Kelj fel! Hallod?
A látómezőmbe egy arc nyomakodott be. A feje köré glóriát vont a napfény, akár egy angyalnak. Bálint. Miért gondolok még most is rá? Miért látom? Ki akartam nyitni a számat, de nem sikerült. Lecsukódott a szemem, és teljesen elvesztettem az eszméletemet.

2017. szeptember 9., szombat

7. fejezet

Sziasztok! :) Szombat van, tehát itt van a következő fejezet, ami kicsit elgondolkodtató lehet :) Jó olvasást kívánok ;) <3 A végén pedig egy kérdés vár rátok! :)

7.
Bálint
„Takarodj innen!”

Azt hittem, hogy a pofám leszakad. Az nem lehet... Nem lehet!
– Hát te? – A tekintetem a csaj két oldalán lévő bőröndökre esett. – Ugye nem...?
Adrienn tátott szájjal bámult, én pedig azt sem tudtam mihez kezdjek. Úgy tűnt, hogy a rémálmom valósággá vált. Az előző éjjel Adriennel álmodtam, pont így, ahogy most álltunk. Egy kibebaszott látnok lettem. Szó nélkül becsaptam előtte az ajtót.
– Ne! – hangzott fel a kétségbeesett kiáltás a folyosóról. – Kérlek, hallgass meg!
– Takarodj innen! – Úgy éreztem, hogy elárultak. Tegnap pedig olyan jól elvoltunk. Tényleg vártam ezt az estét, amikor majd megismerhetem az e-mailcím mögött megbújó lányt. Erre kiderül, hogy jobban ismerem, mint hittem.
– Nincs hova mennem. – Adrienn hangja elcsuklott, én meg nekivetettem a hátamat az ajtónak. Becsuktam a szemem. Az biztos, hogy ide nem jön!
– Beszéljük meg!
– Mi a fasz bajod van, hogy folyton beszélgetni akarsz? – Fortyogott bennem a düh, szívesen szétvertem volna valamit. Amikor megszólalt, a hangja sokkal közelebbről jött:
– Bocsánatot kérek. Nem is tudod, mennyire rosszul esik, ahogy annak idején veled viselkedtem! Megváltoztam! Már nem az vagyok, aki régen. Lenne egy őszinte kérdésem. – Néhány percnyi szünetet tartott. – Mit gondoltál rólam este? Miközben e-maileztünk. Így látatlanban. Nem tudtad, hogy én vagyok az. Mit gondoltál rólam?
Most komolyan hatni akar rám? Nem veszem be ezt a maszlagot! Egyszerű a válasz: szimpatikus volt, meg akartam ismerni. Ennyi; se több, se kevesebb.
– Átbasztál! – Úgy hangzott, mintha ugyanaz a kisfiú lennék, aki tíz évvel ezelőtt. Gyorsan megköszörültem a torkomat, és határozottabban folytattam: – Miért nem mondtad meg, hogy te vagy az? Nem voltam elég világos Tomi bárjában?
Adrienn nem a kérdésemre válaszolt:
– Én azt gondoltam, hogy ezt a fiút meg kell ismernem. Napok óta először nem volt rémálmom, nem féltem a jövőtől, mert biztosan tudtam, hogy valaki vár, valaki, aki majd megosztja velem az otthonát, a történeteit. – Sírt. Egy utolsó aljadék lennék, ha nem fogadnám be. Megráztam a fejem. Akkor vállalom: szemét vagyok, de akkor sem lépi át a küszöbömet! Hirtelen felrántottam az ajtót, a csaj pedig rémülten hátraugrott.
– Nem voltam eléggé érthető, a kurva életbe?! – ismételtem meg. – Húzzál innen, vagy én cipeljelek le a kapuig?
Adrienn csak bámult rám nagy, reményvesztett szemmel. Néztem egy darabig, de képtelen voltam sokáig tartani a szemkontaktust. Kerek arca csillogott a könnytől. Ha lett volna rajta smink, most biztosan borzalmasan festett volna.
– Menj a kőgazdag faterodhoz, engem meg hagyjál békén!
– Soha... – motyogta lehajtott fejjel. Basszameg! Megmakacsoltam magam. Akárhogyan is marcangolt belülről a bűntudat, nem engedtem, hogy utat törjön magának. Mi vagyok én? Balek? Még mit nem! Feleségül ne vegyem? Kihúztam magam, megmarkoltam az ajtó szélét, majd egy „Csá!” kíséretében ismét becsaptam előtte.
Kell egy cigi! Felnyaláboltam az egész dobozzal, majd kiléptem a teraszra, ahonnan egyenesen leláttam az utcára. Remegő kézzel gyújtottam meg a Bondot. Jó nagyokat szívtam belőle, hogy megnyugodjak. Megint el kéne mennem az edzőterembe. Túl sok szar történt mostanában. Majd Tomit is elrángatom magammal. Kikönyököltem a párkányra; a kézfejemre hullott egy hópehely. Fasza. Már csak ez hiányzott. Észrevettem Adriennt, ahogy görnyedten, a szemét törölgetve csoszogott a járdán. Nem nézett fel, valószínűleg azt sem tudta, hogy figyelem. Rövid fekete haján úgy ült meg a hó, mintha korpás lenne. Láttam, hogy megáll, előveszi a telefonját. Nem sokkal később, megcsörrent az enyém. Felismertem a hangjáról, sms-t kaptam. „Őszintén sajnálom, ne haragudj!” Beletúrtam a hajamba. Utáltam magam. Nem azért, mert elküldtem, hanem azért, hogy nem utáltam annyira, mint ahogyan kellett volna. A bárban minden önuralmamat latba kellet vetnem, hogy ne öntsem rá a sörömet, ne szégyenítsem meg, akármilyen módon. Egyszerűen megláttam, és felment bennem a pumpa, be kellett neki olvasnom, nem mehettem el mellette szó nélkül, akár egy idegen.
Még mindig az üzenetet néztem, pedig Adrienn már rég eltűnt a távolban. Ott volt fölötte a mai napi kurta beszélgetés is. Hogy nézhettem be ennyire? Képes voltam fent maradni hajnalig csakis miatta. Jól el is aludtam reggel. Armi keltett fel, majdnem elkéstünk a melóból. Festés közben is a jó fej csajon járt az agyam, aki mellett nem kellett megjátszanom magam, tök őszinte lehettem. Dühösen elnyomtam a harmadik csikket is a párkányon, mintha azon akarnám megtorolni a saját vakságomat. Folyton csak az járt a fejemben: észre kellett volna vennem a jeleket! Miért nem vettem észre? Biztosan volt néhány olyan félmondata, amiből ki tudtam volna következtetni.
Hogy levezessem a bennem lévő feszültséget, beültem a gép elé, és elindítottam a GTA-t. Az mindig segít. A küldetésekre koncentráltam, kizártam a gondolataimat. A módszer bevált, a játékban jobb voltam, mint valaha.
Akárhogyan igyekeztem elterelni a gondolataimat, álmomban sajnos nem sikerült. Amióta találkoztunk, kinyílt az a fiók az agyam egy eldugott zugában, ahova gondosan elzártam a rossz emlékeimet. Nap közben nagy nehezen mindig visszacsuktam, de este...
Örültem. Életemben először úgy éreztem, hogy szerelmes vagyok. Adrienn az iskola mögött a falnak nyomott, és mindenfajta előzmény nélkül megcsókolt. Akkor már egy hónapja voltunk együtt, és el sem akartam hinni. Mintha az előző néhány év meg sem történt volna. Elhittem, hogy szeret. Vagy csupán el akartam hinni. Ezért is ért váratlanul, amikor a csók után felmentünk az osztályterembe, és azt mondta: van egy meglepetése a számomra. Jól meglepődtem, mit ne mondjak.
– Gömböc. Őszintének kell lennem veled. Nem érdekelsz egy kicsit sem. Ezek a hetek, amiket el kellett szenvednem melletted, szörnyűek voltak. Rosszul smárolsz, és még a farkad is kicsi.
Ekkor már az egész osztály minket bámult. Mindig szerették a lányt hallgatni, ahogy engem kiosztott. Szóval ezért mászott rám néhány nappal ezelőtt. Hogy aztán kiteregethesse a dolgokat, amik nem is voltak igazak. Lehajtott fejjel ültem a padban. A szemem égett, a kezem remegett.
– Azzal a semmivel akarsz majd akárkit is kielégíteni? Te kis szarházi, te! Komolyan azt hitted, hogy érzek irántad valamit? – Adrienn hátravetett fejjel felkacagott. Az osztály követte a példáját. – Nézz már magadra! Senkinek nem fogsz kelleni, te hájas szar! Anyád mivel foglalkozik? Mondd csak el a többieknek! Mondd el, hogy pénzért kúrogatják!
Belehajolt az arcomba. Az volt az első, és egyben az utolsó eset, hogy megütöttem egy lányt. Meglendítettem a kezemet, és akkorát lekevertem neki, hogy beesett két pad közé. Amikor felnézett rám, nem felháborodást, vagy könnyeket láttam a szemében, hanem elismerést. Mintha végig erre várt volna.
Nem bírtam. Hátralöktem a székemet, felnyaláboltam a táskámat, és kiszaladtam a teremből. Meg sem álltam hazáig. Sírtam. Zokogtam. Elérte, amit akart, megtörtem. Végig ez volt a célja, nem? De, biztosra vettem. Bevettem magam a szobámba, és csak sírtam órákig. Miért csinálja ezt velem? A tekintetem elkalandozott a helyiség sarkába; legutóbb odadobtam a madzagot, ami olyan vékony volt, hogy leszakadt alattam, amikor fel akartam kötni magam. Erősebbet kellett keresnem.
Amikor kinyitottam a szemem, a párnám teljesen átázott. Nem csupán álmomban bőgtem. Tudtam, hogy mi történt ezután. A muter vágott le a gerendáról, amikor hazaért. Hetekig meglátszott a nyakamon a nyoma.
Már világos volt odakint. Kiálltam az erkélyre cigizni, de azonnal meg is bántam. Álló bimbóval, és minifütykössel sprinteltem vissza a lakásba. Még be se köszöntött a december, máris leszakadt az ég, én meg átkoztam a telet. Felöltöztem, és élveztem a hétvégét, ledobtam magam a gép elé. Addig játszottam, amíg meg nem untam, azaz órákig. Éppen egy felhőkarcoló tetejéről akartam leugratni a kocsimmal, mert pontot ért a játékban, amikor kopogtak az ajtón. Azonnal Adrienn jutott az eszembe, aztán meg az, hogy most már lelököm a lépcsőn.
Ám amint kinyitottam az ajtót, még nagyobb meglepetésben volt részem. Kinga állt előttem, bolyhos sapkában, magassarkúban, a karján egy retikül fityegett.
– Mi van? – mordultam rá barátságtalanul.
– Szia, életem! – köszönt csilingelő hangon. – Hát így kell fogadni, egy rég nem látott barátot?
– De jó is volt, amíg nem láttalak. A barát pedig túlzás. – Már készültem becsukni előtte az ajtót, amikor odadugta a lábát a résbe.
– Csak bocsánatot szerettem volna kérni, Dezső múltkori viselkedéséért. Nem volt szép tőle, hogy úgy neked rontott.
– Bökd már ki, hogy miért jöttél? Szempillarebegtetés nélkül – tettem hozzá.
– Sokat gondolkoztam kettőnkön mostanában. Olyan erős, és férfias voltál Dezsővel szemben...
– Álljunk meg! Nincs olyan, hogy kettőnkön, csak te vagy és én!
– De morcos vagy ma – kuncogott Kinga. – Mit szólnál ahhoz, ha újra megpróbálnánk? Nem is tudom, miért lett vége a szerelmünknek. – Megjátszott szomorúsággal ingatta a fejét.
– Ó, én nagyon is tudom! Félrekeféltél, aranyom. Nincs ezen mit újrakezdeni, vége, menj innen!
– De...
– Nem hallottad?! – tettem felé egy lépést, mire ő hátrált kettőt. – Most is Dezsőtől jössz, mi? Nincs szükségem az ilyen képmutató ribancokra, mint amilyen te is vagy. Pont jókor találtál meg. Menj innen!
Becsuktam előtte az ajtót, és még jól rá is zártam a biztonság kedvéért. A nők... Csak a baj van velük. Sokan egy közhelyes mondásnak tartják, én viszont jogosnak.
Délután felugrott hozzám Tomi, és azonnal elő is álltam az ötletemmel: mi lenne, ha lemennénk edzeni?
– Mi az, sok a feszkó, Töki? – vigyorgott a haver, közben meg nem is tudta, mennyire beletrafált.
– Ma megjelent az ajtómban Kinga – szólaltam meg sötéten. Adriennről direkt nem tettem említést, Tomi nem tudhatja a szégyenletes múltunkat.
– Picsába!
– Ja – nyugtáztam. – Szóval, megyünk?
Tomi csak megvonta a vállát, bár nem túl lelkesen, én viszont azonnal kaptam a kabátomat.
– Figyelj már – fordult felém, amikor már a frissen hullott havat tapostuk. – Te ismered azt a csajt, aki múltkor ott volt a buliban? Mi is volt a neve? – Tomi elgondolkozott.
– Adrienn – morogtam.
– Igen! – mutatott rám Tomi, mintha valami nagyon okosat mondtam volna. – Akkor ismered.
– Futólag.
– Láttam, hogy beszéltetek. Nem lehetett vidám a téma.
– Miért kérdezed? – vágtam a szavába, kissé ingerülten.
– Na, mire ez a nagy idegesség?
– Miért kérdezed? – ismételtem meg, nyugalmat erőltetve magamra.
– Jó csaj – válaszolt. – Szívesen gerincre vágnám.
Felhorkantottam.
– Te kit nem?
– Téged például – röhögött fel Tomi.
– Ezt most sértésnek vettem – nevettem én is. – Jó csaj vagyok!
– Persze, Boglárka. Amúgy belevalónak tűnik. Ahogy felpofozta Bercit is – vigyorgott tovább a haver. Az emléken nekem is nevetnem kellett.
– Már kijárt neki – bólogattam.
Időközben elértük a Népligetet. Mögötte volt a terem, ahol bokszolni szoktunk. Már régen nem jártam bent, itt volt az ideje, hogy meglátogassam Andrist, a tulajt.
– Éhes vagyok – szólalt meg hirtelen Tomi.
Lementünk az aluljáróba, hogy vegyünk valamit a sok száraz péksüti közül. Tominak meghagytam, hogy nekem is válasszon egyet, nem mentem be a boltba. Az embereket szemléltem, amikor felfigyeltem két bőröndre. Na, ne... Behúzódtam egy hirdetőtábla mögé, de mondanom se kell, abszolút nem takart semmit. Adrienn amúgy is mással volt elfoglalva. Éppen a ruháit igazgatta maga körül, hogy ne a jéghideg földön kelljen ülnie. Jó messze talált magának egy köpetmentes helyet, a többi hajléktalantól távol. Szóval igaz, valóban nem volt hova mennie. Basszameg!, káromkodtam magamban. Amint a haver kijött a két sütivel a kezében, arra irányítottam, amerről jöttünk. Még az hiányzik, hogy felismerje a csajt, és odamenjen hozzá. Tomi nem nézelődött hála istennek, annyira el volt foglalva a kakaós csigájával, az én torkomon azonban még egy fél pogácsa sem ment le. Képtelen voltam elszámolni a bűntudatommal, hogy én juttattam a híd alá Adriennt. Örülnöm kellett volna, nem meglepő módon, nem tudtam. Az egyik felem valóban kárörvendett, amíg a másik mélységesen sajnálta.
A szorító érzést a mellkasomban most még a mozgás sem tudta enyhíteni.
– Nahát, titeket is látni néha? – közeledett felénk vigyorogva Andris.
– Beszállsz velem a ringbe? – kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve.
– Szar nap?
– Inkább szar hét – pontosítottam.
– De ugye tudod, hogy palacsintát csinálok belőled!
Hogyne tudtam volna. A csávó néhány éve még keményen ketrecharcolt.
– Pont azt akarom – mondtam sötéten.
– Ebbe meg mi ütött? – hallottam, ahogy elsuttogta a kérdést Tominak, miközben kikerültem őket, aki erre csak annyit felelt: „Ex-dolog.” Hát, ha még csak az lenne...
Ledobtam a pólómat a földre, felvettem a kesztyűket, a fej-és fogvédőt, majd átbújtam a gumiszalagon, fel az emelvényre. A két csávó, akik addig a ringben küzdöttek, most az egyik kispadról figyeltek minket. Tettem néhány bemelegítő gyakorlatot, majd a bal lábamra helyeztem a testsúlyomat, és merően belenéztem Andris szemébe.
– Ne kímélj!
– Nem terveztem – vigyorodott el ördögien. Kivillantotta a kék fogvédőjét, amitől eléggé vicces hatást keltett.
Először csak köröztünk egy láthatatlan vonal mentén, aztán támadtam. A másik résen volt, könnyedén kitért előlem, így a hátam mögé került. Ki is használta az alkalmat, átkarolta a derekamat, és úgy csapott a gumiszőnyeghez, hogy egy pillanatra bennem rekedt a levegő. Felszívtam magam, talpra ugrottam, és újult erővel rontottam rá. Nem sikerült valami jól, jobbról, balról kaptam a pofonokat, mégis éreztem, hogy megkönnyebbülök közben. Néhányat én is bevittem, a végén Andris pedig megjegyezte, hogy nem is voltam annyira rossz a régebbi meccsekhez képest. Szereztünk néhány sebet, amik holnapra szépen be fognak lilulni, de örültem. Jó döntés volt a verekedés, a feszültségem egy részét otthagytam a teremben.
– Hallod? – bökött oldalba Tomi, amikor már ismét a hóesésben sétáltunk a Sakál felé. Felszisszentem. Bevallom, én csúnyábban jártam, mint az ellenfelem. – Mi van ma veled? A szakításod óta nem láttalak ilyennek. Mintha egy kisautó lennél, amit felhúztak, és csak akkor áll le, amikor elfogy a lendülete.
Jó volt a hasonlata, pont így éreztem magam. Szárazon felnevettem.
– Nem akarok róla beszélni – hárítottam, mint mindig.
Tomi nem válaszolt addig, amíg be nem léptünk a füstös kis kocsmába, és le nem ültünk a szokásos sarkunkba. Nem hívott senkit, most csak ketten voltunk. Szemben velem foglalt helyet, és miután kihámozta magát a vastag kabátból, rám nézett.
– Ugye, tudod, hogy sokkal többet tudok rólad, mint azt te hinnéd?
– Megijesztesz – nevettem fel gúnyosan.
– Komolyan mondom. Gondolom, köze van a viselkedésednek Adrihoz. Kinga miatt nem álltál volna ki Andrissal szemben. Figyeltelek, és olyan voltál, mint egy kis őrjöngő golyó.
– Egyre jobb...
– Csak most az egyszer ne ökörködd el a dolgot! Én itt próbálok halál őszintén beszélgetni veled.
– Miért akar mindenki beszélgetni velem? – fakadtam ki hirtelen. – Annyira rászorulok a beszélgetésre? Miért nem küldtök el pszichológushoz akkor?
– Kinek szól a többesszám? – Tomi persze, hogy kiszúrta. A kis lélekkurkász.
– Jó, igen. Adrienn miatt vagyok ilyen dühöngő őrült – böktem ki végül. Rágyújtottam. Ez jó ürügy volt arra, hogy ne kelljen a haverom szemébe néznem.
– Nem csak futólag ismeritek egymást – állapította meg Tomi nagy bölcsen. – Már akkor sejtettem, amikor odamentél hozzá. Megsírattad.
– Csak nehogy megsajnáljam – köptem a szavakat. – Ennyi kijárt neki azok után, amiket tett.
– Miket?
Belenéztem Tomi kék szemébe, és meggyóntam neki. Néhány részlet kivételével, az összes sérelmemet rázúdítottam. Még életemben nem voltam senkivel ennyire őszinte. A monológom közben és utána nem néztem Tomira. A legmélyebb titkaimat osztottam meg vele, és a beállt csöndben kínosan éreztem magam. A szemem sarkából láttam, hogy a haver hátradől, és ő is rágyújt. Súlyos némaság borult ránk.
– Gondoltál már arra, hogy adj magatoknak egy második esélyt? – szólalt meg végül Tomi. Ránéztem. Felszaladt a szemöldököm a homlokom közepére.
– Te hallottad, amit mondtam?
– Tisztán hallottam minden egyes szavadat – bólintott komoran Tomi. – Figyeltelek is közben. A kezedet folyamatosan ökölbe szorítottad, a testtartásod merev volt. Szerintem túlságosan elvakít a saját sértettséged, és dühöd.
Kikerekedett szemmel bámultam rá. Nem tudtam elhinni, hogy szakszerűen kianalizált.
– Elmehetnél pszichológusnak.
– Isten ments! – nevetett fel, aztán ismét komolyan nézett rám. – Mióta vagyunk haverok?
– Nyolc éve kábé.
– Igen – bólintott. – Ezalatt hányszor vesztünk össze?
– Hogy jön ez ide?
– Csak válaszolj!
Elgondolkodtam. Voltak nagyobb vitáink az igaz, egyszer-kétszer össze is verekedtünk. De aztán mindig megoldódott valahogy a probléma.
– Párszor...
– Én most arra gondolok, amikor eltörted a karomat.
– Véletlen volt...
– Tudom – vágott a szavamba azonnal, mintha tudta volna, hogy egyből mentegetőzni fogok. – Azt akarom ebből kihozni, hogy akármennyire is vitáztunk össze, a végén mindig engedtünk. Vagy te, vagy én. Általában, és ne akard megcáfolni, én engedtem. Rendszerint nem tudsz túllépni a problémákon, makacsul hajtogatod a magadét, és képtelen vagy másokat meghallgatni.
– Úgy csinálsz, mintha egyedül én lennék a hibás! – keltem ki magamból. – Miért Adriennt véded, velem szemben?
– Nem védem – rázta a fejét hevesen. – Az, amiket tett évekkel ezelőtt, nem elévülő bűnök, viszont a hangsúly az évekkel ezelőttön van. Lassan huszonnégy évesek lesztek, nem kéne továbblépni ezen? Ahogy ő is mondta: üljetek le, és beszéljétek meg a dolgokat. Ez csakis rajtad múlik, nem rajta, te is tudod! Nőjj fel! Miközben meséltél, úgy éreztem, mintha az a sértett kisfiú ülne velem szemben, akinek elégették a cuccait az iskolaudvaron. Néhány perce még Gömböc ült a helyeden, de többé már nem az vagy, ahogy Adri sem a régi. A megbocsátásra való képesség, a legszebb emberi tulajdonság. Ez nem tesz gyengébbé, balekká, hanem pont ellenkezőleg. Megmutatja, hogy mennyire erős is tudsz lenni, felülemelkedni a sérelmeiden.
Egy szót sem tudtam kinyögni. Nem csak én voltam ma az egyetlen, aki őszintén beszélt.
– Szeretlek, de néha fel tudsz húzni a szűklátókörűségeddel. Arra gondolj, hogy milyen volt Adri, amikor e-maileztetek. Rá sem ismertél. Pedig ő volt az, álarc nélkül. Neked kéne a legjobban tudnod, hogy mennyire megváltozhat valaki, akár egyik évről a másikra. Arra nem is gondoltál, hogy neki milyen lehet?
– Nem érdekel.
– Ez a baj – mutatott rám Tomi. – Szerinted ő nem szenved úgy ettől a tehertől, mint te? Bántottál már meg valaha akárkit ok nélkül? – Mindketten tudtuk, hogy igen, ki sem kellett mondanom. – Hogyan érezted magadat utána?
– Szarul – ismertem be.
– Na, látod! Mit gondolsz: Adri nélkül is itt tartanál?
– Ezt hogy érted? – ráncoltam a homlokomat.
– Ha ő nem basztat, hogy mennyire kövér vagy, ha nincs a folytonos nyomás rajtad, akkor is lefogytál volna? Tettél volna azért, hogy soha többé senki ne bánthasson? Vagy elhagytad volna magad, és mostanra már lehet, hogy százötven kilósan punnyadnál a lakásodban, kólát és gyorskaját zabálva?
– Azt akarod mondani, hogy inkább legyek neki hálás?
– Kiforgatod a szavaimat, de valóban ez a lényeg. Nézz magadra! Magadba! Megerősödtél, nem hagyod, hogy elnyomjanak. Ezt neki köszönheted.
– Kegyetlen lecke – morogtam sötéten.
– Nem mondtam, hogy a legjobb – emelte fel a kezét védekezően Tomi.
Nem szívesen ismertem be, de a haveromnak igaza volt. Adrienn nélkül valószínűleg elhagytam volna magam, nem az lennék, aki most. De akkor is...
– Nem tudom csak így elfelejteni a dolgait – fontam össze a mellkasom előtt a kezem.
– Nem is kell. Csak fogadd el. – Amikor Tomi látta, hogy nem teljesen értem, folytatta: – Ne zárd ki a múltadat. Fogadd el, hogy megtörtént, és egyszerűen lépj tovább.
– Könnyen beszélsz...
– Gondolod? – húzta fel fél szemöldökét. Mély levegőt vett. – Elmondok neked egy sztorit az apámról. Nem véletlenül nem szoktam róla beszélni. Nagy piás volt, de nem az az éneklős fajta, hanem az agresszív. Folyamatosan vert minket anyámmal és Kamillával. Volt amikor másnap alig tudtam járni, vagy egy ilyen dühroham után akár megmozdulni. Bordatörés, koponyarepedés, zúzódások mindenhol a testemen. Minden, amit el tudsz képzelni. Ebben nőttünk fel. Sodrófát tört szilánkosra a hátamon. De amikor a halálos ágyánál álltam, belenéztem azokba a megsárgult szemekbe, és őszintén ki tudtam mondani, hogy megbocsátok. Komolyan is gondoltam. Láttam rajta, hogy nagyon megbánta. Nem csak ezt, hanem az egész életét. Elfogadtam a múltamat.
Némán bámultam rá. Azt tudtam, hogy a faterja durva volt, de ezekről Tomi soha nem beszélt. Átéreztem a helyzetét, tisztában voltam vele, hogy az alkohol mit tesz az emberrel.
– Az egyetlen jó dolog, az örökségem, a bár. – Tomi örömtelenül elmosolyodott. – Mondjuk az is csak viszi a pénzt ahelyett, hogy hozná. – A haver megrázta magát. – Hú, de komolyra vettük a figurát – nevetett. – Vidámabb téma?
– Tudsz valamit Dezsőről?
– Ez a vidámabb téma?
– Igen – vigyorogtam én is, miközben az elhangzottakon agyaltam. Győzzem le a büszkeségemet, és nyaláboljam fel Adriennt az utcáról? Az lenne a helyes döntés, de belül tiltakoztam ellene.
– Láttam tegnap. – Tomi hangja rántott vissza a gondolataim közül. Kellett néhány másodperc, mire leesett, hogy kire célzott.
– És?
– Már nem látszik rajta semmi. Állítólag amíg monoklija volt, alig mozdult ki a lakásból.
– Mondta Armi.
– Látom, nagyon pörög az agyad. Lehívjam a többieket, hogy eltereljék a figyelmedet? – A haver már nyúlt volna a mobiljáért, de csak legyintettem.
– Berci úgyis felhúzna, Gyuri meg csak a nyálát csorgatná a csaposlányra. Nem, inkább hazamegyek. Fáradt vagyok.

Tomi elnéző pillantással bólintott. Összeütöttük az öklünket köszönésképpen, majd fogtam a kabátomat, és kifordultam az ajtón. Hazudtam Tominak. Nem hazamentem. Egyenesen a Népliget felé vettem az irányt. A kezemet a tréningatyám zsebébe süllyesztettem; nagyon hideg volt, akár mínusz is lehetett. Amikor leértem az aluljáróba, a metrókijárat közelében lévő oszlop mögé húzódtam be; onnan tökéletes rálátásom volt a csajra. Éppen aludt, összegömbölyödve, mint a csecsemők. Kevesebb ruha volt körülötte, mint délután. Valószínűleg a szomszédai elhordták tőle. Megindultam felé, de még félútig sem jutottam el, amikor visszafordultam. Kétségbeesetten szántottam végig a kezemmel az arcomon. Egyszerűen nem megy! Nem tudok odamenni hozzá! Felszaladtam a lépcsőn a felszínre, és az első hirdetőoszlopba, teljes erőből belebokszoltam. Az éles fájdalom azonnal felszaladt a vállamig, de nem érdekelt. Utáltam magam. Tominak igaza volt. Túlságosan makacs vagyok, és még mindig sértett. Akár egy kisgyerek.

Ezt a kérdést direkt hagytam a végére, mert így legalább elolvassátok, ha az elején valamiért átugornátok :) Kíváncsi lennék, hogy ti mit tettetek volna Bálint helyében. Ugyanígy reagáltatok volna, vagy pont ellenkezőleg? Várom a válaszokat kommentben :3
Puszi: Anett :)

2017. szeptember 3., vasárnap

6. fejezet

Sziasztok! :) Ma sikerült felraknom a következő fejezetet, mert a saját bejáratú Bálintom megcsinálta a balhét tegnap, ráadásul még kritikával is kellett foglalkoznom, ugyanis újra elérhetővé vált a kritika kérés a Feketén-fehéren című blogon! Nyugodtan nézzetek be hozzánk! :) Ott is próbálok visszatérni.
A fejezethez pedig jó olvasást kívánok <3 Jövőhét szombaton érkezik a következő ;)

6.
Adri
„6-kor :)”

– Mit sírsz? Kislány vagy, Gömböc? Egy kis csúnya, hájas kislány?
 A nevetésem bezengte az iskolaudvart. Magasan tornyosultam a földön fekvő, félmeztelen fiú fölé. Mellettem Emese nevetett, ahogy mindenki más is. Kört alkottak körülöttünk a diákok, különféle szitkokat dobáltak a fiúra, aki görcsösen a fülére szorította a tenyerét, hogy ne hallja, mi folyik körülötte. Természetesen nem sírt, csak hergelni akartam. Az ujjaim között forgattam az olcsó, kopott ruhadarabokat, amiket sikeresen letéptem róla, pár perccel ezelőtt.
– Húzzátok fel! – szóltam oda két fiúnak. Azok a hóna alá nyúltak, mire Bálint kapálózni kezdett, és ordítani, azonban esélye sem volt a nála sokkal erősebbek ellen. Mosolyogva néztem a kínlódását. Mikor törsz meg? Azt akartam, hogy csináljon valamit. Támadjon nekem, vágjon vissza. Amikor láttam, hogy ez most sem fog megtörténni, a fémből készült kuka mellé léptem. Előhúztam egy öngyújtót. – Szívességet teszek neked – vigyorogtam a fiú arcába, miközben ő rémült szemmel meredt rám. – Megszabadítalak a csóró gönceidtől.
Meggyújtottam a ruhákat, majd a kukába hajítottam. Bálintnak megeredt a nyelve. Olyan csúnyán káromkodott, ahogy azelőtt soha. Derűsen sétáltam oda hozzá; a hátunk mögött ropogott a tűz.
– Te rohadt kis kurva! – köpte a szavakat, mire megcsóváltam a fejem.
– Anyád a kurva. Még a fogalommal sem vagy tisztában.
– És apád törzsvendég nála – válaszolt vissza, én pedig gyomron térdeltem.
A két fiú, akik addig tartották, elengedték. Bálint összegörnyedt, majd elhányta magát. Elhátráltunk előle.
– Látod, most is szívességet tettem neked. Ennyi kajával is kevesebb van benned.
Ordítva keltem fel. A szívem a torkomban dobogott, a pólót átizzadtam. Kiültem az ágy szélére, úgy kapkodtam levegő után. Nem akartam emlékezni, ám az agyam felszínre hozta, a rég eltemetett eseményeket. Újra átéltem, újra én voltam a kegyetlen, tizenhárom éves kislány, aki azt hitte, hogy akármit megtehet.
Bocsánatot kéne kérnem Bálinttól, villant át az agyamon az őrült ötlet. Fel kéne keresnem. Emese ismerőse biztosan tudja, hol lakik. Fogalmam sem volt, hogy jó lenne-e, vagy sem. Bálint tegnap este világosan kifejtette, hogy nem akar soha többet látni. Talán nem lenne célszerű még jobban felszakítani a régi sebeket, felhánytorgatni a múltat. Teljesen tanácstalan voltam. Amikor végre lenyugodtam, visszabújtam a meleg takaró alá. Görcsölt a gyomrom, feszített belülről az idegesség. Mindig is hasfájós voltam, így tudtam, hogy ebben az esetben mi a teendő. Félülő helyzetbe tornáztam magam, és próbáltam ellazulni; nem bizonyult annyira egyszerűnek. Folyton kéretlen emlékképek úsztak a szemem elé. Amikor nagy sokára sikerült elaludnom, ismét álmodtam.
Egy magasított ágyon kuporogtam, a térdemet olyan erősen szorítottam magamhoz, hogy alig kaptam levegőt. Hosszú, fekete hajam a koszos arcomba hullott. Dénes belépett a szobába. Még mindig ideges volt, orrlyukai kitágultak, ahogy fújtatott, akár egy bika.
– Nem megmondtam, hogy ne tedd ki a lábad a házból, amíg nem vagyok itthon? – kiabálta az arcomba. Én meg sem mertem szólalni. Nem akartam ismét a földön végezni. – Kihez mentél, ha? Csávó van a dologban?
– Nem – nyöszörögtem. – A boltba mentem el, mert éhes voltam.
– Ne hazudj! – Belemarkolt a hajamba, és hátrarántotta a fejemet. – Ne merészelj nekem hazudni!
– Igazat mondok – sírtam. – Szeretlek!
Dénes az arcomba köpött. A hajhagymáim felsikítottak, amikor ellépett tőlem.
– Örülj, hogy még mindig veled vagyok. – Barna szeme akkor még sötétebbnek hatott, mint általában.
Összerezzentem, amikor ledobta magát az ágyra. Mélyeket lélegzett, aztán hosszú percek után felém fordult. Éreztem, hogy elmúlt a veszély. Az arcomhoz nyúlt, hogy letörölje a könnyeimet. Minden mozdulatára figyeltem, akár egy ugrásra kész macska; fel voltam készülve a pofonra, ami ezúttal elmaradt; Dénes sajnálkozó pillantással nézett rám.
– Szeretlek, kicsim. Nem akarlak bántani, remélem te is tudod.
Felzokogtam, mire a férfi szorosan a karjába zárt. Hozzá bújtam. Ahhoz az emberhez, aki megtört, kínzott, de mégis szerettem.
Álmosan kevergettem a kávét, amikor Emese megjelent a konyha ajtajában.
– Hallottalak este – mondta tompa hangon, két ásítás között.
– Rosszul aludtam. – Az nem volt kifejezés. Miután másodjára is felriadtam, elgondolkoztam azon: talán így büntet a sors. Bántottam Bálintot, ezért én is megkaptam ugyanazt, csak néhány év elteltével. Egyenlíteni akartam a mérleget.
– Milyen nap van? – Emese kérdése kissé eltorzultan jutott el hozzám.
– Ha beleásítasz a mondat közepébe, nem nagyon fogom érteni. Csak szólok. Amúgy meg csütörtök.
– Na, látod, mégis értetted. – Odalépett a mosogatóhoz, kivett egy bögrét a szekrényből, majd forró vizet öntött bele. – Mi lesz a mai program?
Nagyot sóhajtottam.
– Lakás után nézelődök. Még mindig. – Nyakamon volt a határidő. Maradt még két napom, hogy találjak valamit.
– Elkísérjelek? – ajánlkozott a barátnőm, miközben beleszórta az instant kávéport a vízbe.
– Nem kell bemenned az egyetemre?
– Délután lesz egy előadás, addig szabad vagyok.
Beleegyeztem, így együtt ültünk le a laptopom elé. Hosszas keresgélés után még két címet felírtam a listámra, aztán fogtuk a kabátunkat, és útra kerekedtünk. Aznap sem jártunk sikerrel. Újabb három lakás megnézése után úgy döntöttünk, hogy ez esélytelen.
– Azért vicces volt, amikor az az öreg nő egy párnak nézett minket – nevetett Emese. Igen, az utolsó albérletnél az idős néni bizonygatta, hogy neki semmi baja sincsen a melegekkel, egészen addig, amíg ki nem jelentettük: nem vagyunk együtt. Látszott az arcán a megkönnyebbülés. Ennyit a toleranciáról. Mindegyiket számomra magas áron adták volna ki. Egyet kellett értenem a barátnőmmel: szinte esélytelen, hogy pénteken találok valamit. Egy lehetőségem azonban még mindig maradt.
Minél közelebb értünk Csepelhez, annál nagyobb gombóc keletkezett a torkomban. Mintha a vesztőhelyemre igyekeznék. Holnap újra meglátogat Takács úr, az új lakóval; nekem ott többé nem lesz keresni valóm. Idegesen játszottam az ujjaimmal, amikor leszálltuk a végállomáson. Emese elköszönt tőlem, én pedig egyedül folytattam az utamat. A fejem megfájdult a sok gondolkodástól, az állandó stresszhelyzettől. Semmi másra nem vágytam, mint hazaérni és elnyúlni a kanapén. Amíg még megtehetem.
Ám amint levetkőztem, rájöttem, hogy még össze sem csomagoltam. Halogattam, mintha ezáltal el sem kéne hagynom a lakást, de nem áltathattam magam tovább. Előkapartam a bőröndöket a szekrényem hátuljából, és nem túl nagy lelkesedéssel álltam neki a pakolásnak. Szerencsére nem bővelkedtem a ruhákban, így hamar végeztem is vele. Elszorult szívvel bámultam az üres szekrényem mélyére. A napom nagy részét takarítással töltöttem, hogy tisztán adhassam át a lakást. Miközben ablakot pucoltam, felmostam, mostam, a kádat sikáltam, egyszer sem jutott eszembe az álmom. Erre jó a munka, kiűz minden gondolatot az ember fejéből. Helyére azonban annál égetőbb probléma költözött. Mi lesz velem? Hova menjek?
Teljesen besötétedett, amikor végleg letettem a koszos rongyot, és körbenéztem. Azt hiszem, abban a pillanatban tudatosult bennem: ennyi volt. Két és fél éve laktam ott, most tovább kellett állnom. Mélységesen elszomorodtam. Az utolsó éjszakámat fogom a lakásban tölteni. Fejest készültem ugrani a szakadékba, az ismeretlenbe. Nem tehettem mást. Bekapcsoltam a laptopot, és megnéztem az e-mailjeimet. Néhány mellműtét és pénisznövelés között, megláttam bigdicket. Felhorkantottam. Ki az a hülye, aki ilyen nevet választ? Néhány perce küldte az üzenetet:

„Szia :) Megadom a címet mert a telefonban ez elmaradt. 8. ker. Karácsony Sándor u. 18, 3. emelet 2-es ajtó. Remélem idetalálsz. Mizu? :)”

Gondoltam, hogy visszaírok neki, ha már így megkérdezte, hogy mi a helyzet velem. Elmosolyodtam. Talán nem is lesz ez olyan rossz.

„Szia :) Köszi a címet, és a kérdésedet :) Eléggé kimerítő napom volt. Nem lenne baj, ha már holnap beköltöznék, mert akkor jön az új lakó. Neked milyen volt a napod?”

Amint elküldtem, felnéztem a Facebookra. Ahogy görgettem lefelé az egérrel, az oldalsávban felkínálta potenciális barátjelöltnek Besztercy Bálintot. Rákattintottam. Eszem ágában sem volt ismerősnek jelölni, tudtam, hogy úgysem igazolna vissza, csupán kíváncsi voltam rá. Elég kevés képet találtam róla, még kevesebbet posztolt. Általában zenéket osztott meg, meg valami Lenke néniről írogatott folyton. Annyit tudtam meg a nőről, hogy a szomszédja, és mindig meztelenül szaladgál az ablak előtt. A legrégebbi posztja szerint „horrorisztikus élményben volt része” mert Lenke néni megtámadta a saját lakásában. A kis történet alá belinkelte Kerozintól a Nelli az elefántot. Rá is kattintottam, és nevetve hallgattam a zenét.
Hirtelen megjelent felül egy kis egyes a freemail mellett. Bigdick válaszolt.

„Nekem is kimerítő :/ Nem baj akármikor jöhetsz hat után ;) Ugye nincsen háziállatod?”

Felhúztam a szemöldököm. Miért ilyen fontos, hogy van-e vagy sem?

„De van, egy nagy bernáthegyim. Remélem nem baj. Ja, és mellettem szokott aludni, máshol nem tud, nem szereti a kemény helyeket, ezért az ágyba is magammal viszem. Csak nem vagy allergiás a kutyaszőrre? Plusz, van három papagájom, és négy hörcsögöm.”

Jót nevettem. Persze, hogy egyik sem volt igaz, de kíváncsi voltam a reakciójára. Amíg válaszolt, Bálint képeit nézegettem. A buliban nem tudtam rendesen szemügyre venni, mert éppen azzal voltam elfoglalva, hogy ne süllyedjek el szégyenemben, de most, a laptopom védelmében, már jól megbámulhattam. Hosszabb a haja, mint az enyém, állapítottam meg döbbenten. Az e-mailemre a válasz viszonylag hamar érkezett:

„Jaj ne. Komolyan? Mert már megjártam egy kutyás csajjal néhány napja és nem akarom újra átélni azokat a borzalmakat.”

Szélesen elmosolyodtam.

„Mesélj, mi volt? :D”

Most szinte azonnal érkezett a válasz, mintha alig várná, hogy megtudja: van-e állatom, vagy nincs. Egy egész kisregényt írt, amin én jót nevettem. Az egész szituációt vázolta, onnantól kezdve, hogy a lány megjelent a küszöbén. Nem kertelt, nem akarta jó színben feltüntetni magát, és ez tetszett. Elmondta, hogy legszívesebben kivágta volna a „dögöt” az utcára, aztán meg a gazdáját is. Arra a kérdésemre, hogy miért tűrt ennyit, csak azt válaszolta, hogy szexet remélt.

„Te aztán nem köntörfalazol xD”

„Nem szokásom.”

Nem mertem megkérdezni, hogy tőlem is csak azt remél-e, azért ilyen normális velem? Próbáltam adni az ártatlant, aki semmit nem tud, és a hirdetést sem úgy értette, ahogy kéne. Csak nem fog elzavarni a fenébe.

„Nekem se.” – írtam vissza. – „A főnökömnek is megmondtam a magamét mielőtt kiléptem volna. Az arcába vágtam a munkaruhámat. Gondolhatod... Rohadt hideg volt, majdnem megfagytam, de nem érdekelt. Meg az sem, hogy egyszál bugyiban és melltartóban állok az egész műszak előtt :D”

Ezek után a munkát szidtuk kórusban. Mesélt sztorikat, miket kellett csinálniuk a főnök miatt. Például a Dunában gázolni csípőig, mert valamilyen köveket be kellett áztatniuk. Aztán a kövekkel, amik jól megszívták magukat vízzel, fel a budai hegyekbe. A legutóbbi munkája sem volt leányálom. Jól szórakoztam rajta. Elképzeltem, amint mérges fejjel írja ezeket a sorokat, mert még mindig feldühíti a dolog. Azért én sem hagytam történetek nélkül.

„Az egyik munkahelyen jakuzzikat gyártottunk, és az egyik eresztett a lefolyónál. A fél csarnok úszott a vízben, de nem ez volt a legjobb része, hanem az, hogy a villanyszerelők közben benne ázva dolgoztak. Semmi védőruha, semmi amire felállhattak volna. Az utolsó helyen pedig be kellett másznunk a működő gépbe. A műszakvezetők csak dísznek voltak, sokszor ha elromlott egy gép, mi csináltuk meg.”

„Milyen amatőr cégeknél melóztál te? :D”

„Te beszélsz? Te folyókirály :D”

„Szar poén :D”

„Pf... mégis röhögsz rajta xD”

Úgy belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük, már jócskán átléptük a tizenegy órát. Akármilyen téma feljött, mindig tudtunk rá valamit reagálni, kontrázni, nem voltak kínos csendek, vagy nem gondolkoztam el azon, hogy erre most mit írjak. Hajnali egykor a fiú elköszönt tőlem, mert korán kelt, és a végére odaírta, hogy várja már a délutánt. Ami az illeti, én is vártam, kíváncsi voltam rá. Néhány órára még a szorult helyzetemet is elfeledtette velem. Úgy feküdtem le aludni, hogy már nem féltem annyira a költözéstől, mint reggel.
Szinte hajnalban, hétkor csörgött a telefonom. Pedig olyan jól aludtam; álommentesen. Kinyúltam a takaró alól, megmarkoltam a mobilt, majd azonnal vissza is húztam a karom. Nagyon hideg volt a lakásban. Csipás szemmel meredtem a világító képernyőre.
– Mondja, Takács úr!
– Jó reggelt, Adrikám! Ne haragudjon már, hogy ilyenkor zavarom, de nemsokára odaérek magához. Megmutatom Bélácskának a lakást.
Azonnal felébredtem.
– Mikor körülbelül?
– Tíz perc múlva.
Legalább ideszólt, és nem egyszál bugyiban nyitottam ajtót. Letettem a „még néhány perces” lustálkodásról. Bontottam a vonalat, miután elköszöntünk, és nyomban kipattantam az ágyból. Még arra sem volt időm, hogy libabőrös legyek a hideg miatt. Olyan gyorsan kapkodtam magamra a ruhadarabokat, mintha én lennék Flash. Takács úr tévedett. Az a tíz perc, fél óra volt. Így rendesen fel tudtam készülni a vendégekre.
Bélácska, egy harmincas éveiben járó férfi volt, akin messziről látszott, hogy meg sem kottyan neki a nyolcvan plusz rezsi. Simán el tudtam képzelni egy cég igazgatójaként. Ha az öltözéke nem lett volna elég, akkor a kisugárzásával meggyőzött. Amint Takács úr bemutatta, mint az unokáját, rádöbbentem: esélyem sem volt Bélácskával szemben. Ha elfogadtam volna a főbérlőm ajánlatát, akkor is talált volna rá okot, hogy kirakjon.
Amíg az öreg körbemutogatta a lakást, én a háttérből figyeltem. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy mi lenne, ha Bélának nem tetszene az egyszerű, másfél szobás kis luk, vagy csak egyszerűen legurulna a lépcsőn lefele menet? Eszembe jutottak azok a sorozatok, filmek, ahol az embereknek szuperképességük van, vagy csak szimplán vámpírok. Megigézhetném őket, hogy gondolják meg magukat. Belepiszkálnék Béla fejébe, hogy csótányokat lásson a falon, vagy patkányt a tányérok között. Természetesen ez a való világ, itt sajnos az emberek nem rendelkeznek ilyen képességekkel, nem létezik a természetfeletti. Béla nagy kegyesen elfogadta a lakást, bár gyanítottam, hogy ez nem is volt kérdés; a körbevezetés csak formalitás, egy olcsó színjáték.
Megbeszéltük, vagyis Takács úr unokája közölte velem, hogy délután birtokba is venné, én pedig készségesen rábólintottam. Próbáltam minél barátságosabban viselkedni, miközben magamban elküldtem a fenébe, a nyakkendőjével és a felzselézett hajával együtt. Amikor elmentek, és sajnos Béla nem gurult le a lépcsőn, kihúztam a bőröndjeimet a szobából.
– Jól nézzétek meg ezt a helyet, mert soha nem fogjuk újra látni – fordultam feléjük.
Ideje volt, hogy azt a kevéske vagyontárgyamat is becsomagoljam, amim volt. Az e-bookomat, amit már ősidők óta nem használtam, annyira nem volt időm, a telefonomat a zsebembe süllyesztettem a fülhallgatómmal együtt. Utoljára a laptopomat tüntettem el a szemem elől kettő órakor. Megnéztem a freemailemet, bár tudtam, hogy bigdick most dolgozik. Mintha csak a sors akarna megtréfálni, megrezzent a telefonom. Gyorsan kibogoztam a fülhallgatóból, és feloldottam a billentyűzárat. Megütközve néztem rá; bigdicktől érkezett az sms. „6-kor :)” Ennyi állt benne, de már ettől is sokkal jobb kedvem lett. Nem éreztem annyira elveszettnek magam, hiszen volt hová mennem. „Viszem a bernáthegyimet is :D” Írtam neki vissza, csak poénból. Este elárultam neki, hogy szó szerint se kutyám, se macskám. Néhány perc múlva érkezett a válasz: „Na tudod kivel szórakozzál :D” Hangosan felnevettem a nappali közepén. „Tudom hát!” Amikor ismét pittyent a telefon, őrült sebességgel néztem meg, de csak ez fogadott: „Egyenlege 300 forint alá csökkent.” Basszus! Köszönöm Telenor az értesítést. Bigdick sem írt többet, így végleg elrakhattam a telefont. Miután a laptop is nyugovóra tért, csak feküdtem a kanapén és lehunytam a szemem. Élveztem a viszonylagos csendet, próbáltam belenyugodni a kialakult helyzetbe.
Ez olyannyira sikerült, hogy el is bóbiskoltam. A hangos kopogtatásra riadtam fel. Kapkodva megnéztem, hány óra, és meglepődve konstatáltam, hogy már elmúlt négy. Felpattantam a kanapéról, és ajtót nyitottam Bélának. Ismét Takács úrral érkezett, plusz egyetlen bőrönddel.
– Csak ennyi? – csúszott ki a számon.
– A többit a költöztetők szállítják – válaszolta felszegett fejjel.
Aláírtam a szerződést, amit Takács úr az orrom alá dugott. Alaposan átolvastam, aztán kedvetlenül szignáltam. Fogtam a cuccaimat, vetettem egy utolsó pillantást a lakásra, elköszöntem a két férfitől, és végérvényesen becsuktam magam után a bejárati ajtót. Már besötétedett, amikor elhagytam a háztömböt. Hosszú utazás várt rám. Úgy számoltam, hogy pont hatra ott is leszek. Izgultam. Ismét előjött a gyomorfájásom, szédültem is egy kicsit, nem voltam kirobbanó formában. Zenét hallgattam, próbáltam nem tudomást venni a hányingeremről. Amikor leszálltam a Rákóczi hídnál, mélyeket lélegeztem. Meg is kellett állnom, hogy egy kicsit megnyugodjak. Tovább sétáltam, megkerestem az egyes villamos megállóját. Az majd elvisz a Népligetig, onnan pedig bebuszozok a Kálvária térig. Otthon előzőleg néztem egy útvonaltervet, sőt, még a telefonomba is beírtam, mert hajlamos vagyok elfelejteni.
Nem mondhatnám, hogy mindenre felkészültem. A Népliget környéke így este még félelmetesebbnek látszott, mint nappal, a nyolcadik kerületbe pedig olyan lábremegéssel léptem be, hogy azt bárki megirigyelhetné. Úgy éreztem, miközben a Karácsony Sándoron haladtam végig, hogy mindenhonnan árgus szemek figyelnek, akármelyik kapualjból rám ugorhat valaki. Egyre szaporábban szedtem a lábam, amíg el nem értem a tizennyolcas számot viselő épületig. Szerencsém volt, éppen egy fiatal fiú szaladt ki a kapun, nem kellett felszólnom. Meglepetés lesz, ha megjelenek a küszöbön.
Mire feltornáztam a csomagjaimat a harmadik emeletre, rendesen leizzadtam. Lihegve dőltem neki a falnak, szemben a kettes ajtóval. Kifújtam magam, és becsöngettem. Izzadt a tenyerem, ezerrel vert a szívem, aztán kinyílt az ajtó, és köpni-nyelni nem tudtam.